Másmilyen reggelek

A szakítás utáni reggeleim álltalában borzalmasak. Utánna kb 2 hétig nem vagyok hajlandó senkivel beszélni, jópofizni, nem mozdulok ki otthonról és elhatározom hogy soha többet az életben NEM leszek szerelmes. Ez a szakítás... mégis más lett. Szóval, vége van. Ennyit Róla. Ő mostmár nincs többé, én nem vagyok az Övé, Ő nem az enyém. Lezártuk. Ismét kezdtem a szakítás utáni -már rutinossá vált- dolgaimat csinálni, mikor berontott reggel a szobámba a barátnőm, kirángatott az ágyból, felöltöztetett -mivel én nem voltam hajlandó-, és bejelentette, hogy ha tetszik-ha nem mi akkor is jól fogjuk magunkat érezni. Mivel már rég óta ismer, nagyon jól tudja mi feledteti el velem azt a hatalmas bűntudatot amit a szakítás óta érzek, és lám igaza lett! Elvitt vásárolni. 4 órán keresztül mást nem csináltunk, csak jártuk az üzleteket. 40euróval szegényebb, és jópár holmival gazdagabb lettem. Ezen kívül beültünk még teázni, és láss csodát! Ahogy hazafelé cipeljük a szatyrainkat -tele zsákmánnyal- ki jön velünk szembe? A városi hokicsapat éppen akkor végzett, így jópár srác társaságában indultunk haza. Először nem akartam, mert -ahogy 2 hétig vallom- "soha többet nem leszek szerelmes", aztán mégis rábeszélt a barátnőm, hogy ne legyek bunkó velük, mert ha még én nem is, ő akar pasizni. Így hát bájologtam, mosolyogtam és a végén már -merem mondani- jól is éreztem magam velük. Volt egy srác, aki különösebben szimpi volt, adok neki kb 2 napot és fogadok bárkivel hogy megtudja ki vagyok. Ugyanis a keresztnevemen kívül mást nem voltam hajlandó elárulni. Én kis mocsok. De mivel a szomszédfiúm hokis, így nem lesz nehéz rámtalálnia. Áh... Megéri? Megérte? Nemtudom... Akarok-e újra szerelmes lenni? Igen. Mikor? Csak ha eljön az igazi. Miért? Nem akarom még több kedves fiú szivét összetörni, akik igazán nem érdemlik meg!

Firkálmányaim 4

A szobámban ülök és a plafont bámulom. Ismét elkap a sírás mikor rájövök, milyen szánalmas is lehetek. Nem akarok sírni! Se miatta, sem más miatt nem! Boldog akarok lenni, de már elfeledtem hogyan kell. Vissza gondolok a régi mesekönyveimre amiben a király és a királylány boldogan élt amíg meg nem halt. Aztán rájövök hogy ez mekkora egy hülyeség, bár titokban irigylem a királylányt. Újra sírni kezdek, és továbbra is a plafont bámulom. Elhagyottan, egyedül, mesékkönyvekkel körbevéve... szánalmasan!

 

Firkálmányaim 3

A lány hófehér ruhában szaladt végig az utcán. Nem volt rajta sem cipő, sem kabát csak egy gyönyörű hófehér hosszú uszályos ruha. Úgy nézett ki akár a mesében a hercegnők. Csak egy dologban külömbözött tőlük. Neki már nem volt hercege. Sűrű hózápor közepette kikukucskáltam az ablakon. Akkor vettem észre őt. Csodálkozásom idegességbe csapott át. Nem ismertem a lányt. Soha életemben nem láttam, valahogy mégis éreztem mire készül. Láttam ahogyan egy pillanatra megáll. Elgondolkozott, majd egy bágyadt mosolyt küldött felém. Megdöbbentem. Nem tudtam hogy figyel, azt sem hogy észrevett. Pedig úgy volt. A szemei azt sugallták „nincs semmi baj! ne félj! egy újabb rosz nap, a rosz életben. majd elmúlik!“ Hirtelen ismét a földre nézett és futni kezdett én pedig gyorsan az ajtóhoz rohantam. Szinte feltéptem, majd kiléptem az utcára. Az arcomat megcsapta hűs szellő, a hó pedig ropogott a lábam alatt ahogyan a lány után futottam. Hosszú ideig csak követtem, ő pedig nem nézett hátra. Reménykedtem benne hogy nem vett észre, de tévedtem. Időközben a hó is elállt. A lány megált, és nekem sikerült beérni őt. Óvatos hangon megkérdeztem:

-Minden rendben?

A lány ki volt fulladva, látszott rajta hogy fázik. Reszketett. Nyújtottam felé a kabátom, de nem vette el. Egy hídnál voltuk. Tudtam mire készül. Vártam, hogy mondjon valamit, csak egy biztató szót, hogy nem teszi meg. Semmi.

-Kérlek maradj itt, az utat mostmár egyedül kell megtennem. -mondta halkan, de elszánt hangon.

-Ne! Ne tedd! Az élet szép csak hinni kell benne! Minden királylány után eljön a herceg és megmenti, csak ne tedd meg! Kérlek! -kiabáltam utánna

Nem fordult vissza, elindult a híd közepe felé. Akartam volna utánna idulni de egy láthatatlan erő mégis visszatartott. Ott maradtam, a híd szélénél és figyeltem a lány lassú lépteit. Elérte a híd közepét, körülötte minden csendes volt. A hó is szálingózni kezdett. Óvatosan a híd széléhez lépett, majd egy hűs tócsára tette gyenge kezét. A víz éppen hogy csak hozzáért bőréhez... Nem zavartatta magát. Egy ügyes ugrással már a korláton volt. Egyszer csak erősebben fúni kezdett a szél és a hó is sűrűbben esett. Alig láttam már a lányt a híd széléről. Szürkülni kezdett, ezért bekapcsolódtak az utcai lámpák. Ez egyik lámpa fénye alatt tompán láttam azt a könnynektől nedves arcot. Bíztam benne hogy nem teszi meg, hogy nem ugrik. A szél kifújta a hajából azt az utolsó csattot is ami egybetartotta a frizuráját. Búzaszőke hajába, és abba a hosszú, gyönyörű uszályos ruhájába is belakapott a szél. Nem vagyok benne biztos, de mindha mosolyogni láttam volna. A szél még erősebben fújt, a lány egy pillanatra megingott majd visszanyerte egyensúlyát. Megnyugodtam. Azt hittem ettől tovább nem megy, nem teszi meg. Nem teheti meg! Jóformán az egész élet előtte van. A lány felhevült teste nyugodni látszott. Le akart lépni a híd korlátjáról, vissza a biztonságot nyújtó talajra. Megkönynebbültem. Tudtam, ezek után már nem teszi meg. Elindultam felé, hogy segítsek lejönni neki a korlátról. Ekkor a szél irányt váltott és hátulról meglökte az amúgy is törékeny  testet. A lány pedig előreesett, egyenesen be, a habok közé. Esküszöm én sietni, rohanni akartam, sikítani és segítséget kérni. Nem tudtam. Csak áltam ott és néztem a hömpölygő vizet, rémült arcal. Vártam hogy a lány majd felbukik, de semmi. Elnyelte őt a víz. Hosszú uszályából egy pillanatra valami a felszínre emelkedett, de hirtelen ismét a víz alatt volt. Ekkor jöttem rá mit tett. Az égre emeltem tekintetem:

-Hol a csoda?! Meg kellett volna mentened, nem megölnöd! Az élet nem jó! Pedig te mindíg is azt tanítottad nekem hogy ilyenkor jön a vilámlás, az égzengés és a jó megmenekül! Minden könyvben, minden mesében...mindenben ilyenkor jön a csoda! -ordítottam bele az éjszakába, majd halkan hozzátettem: -A csoda... nem létezik igaz? Csak egy gyermeteg kis álca az egész az élet ellen...

Lerogytam a földre. Ki voltam fullava, kapkodva vettem a levegőt. Sírni kezdtem, hosszú idő után először. De most csak úgy záporoztak a könnyeim. Éreztem sós ízüket a számon. Még egyszer utoljára az égre emeltem tekintetem, majd hazafutottam. Azóta tudom, az élet mindíg halállal végződik. Csodák nincsenek. A mesék, a boldog vég amikor a királylányt megmeni a herceg, a szerelem... mind-mind csak egy hazugság hogy egy pillanatra elbújjunk az élet elől. Attól a naptól kezdve, nem hazudtam magamnak. Már nem hittem a csodákban... A királyfi mit ér, ha a halálba kerget? Akár azt a lányt, ott a hídon. Lehet hogy csak álom volt, lehet hogy valóság, de én azóta már nem várom a csodákat. Mert úgyis tudom, csodák csak a mesében léteznek....

 

Firkálmányaim 2

-Mit tennél ha elveszítenél? -Kérdezte csendesen majd leült mellém az ágyra. A hangjában erős volt a titkolózás és a szokásosnál gyorsabban hadart. Mint ha le akarná zárni ezt az egészet, minnél gyorsabban és fájdalommentesebben.

-Hülye kérdésre csak hülye válszt adhatok. -Mosolyodtam el, és átöleltem. Várt egy kicsit, majd eltolt magától.

-De most komolyan! Mit tennél? -Kérdezte ismét és én tudtam hogy a válasz alól már nem bújhatok ki.

-Nemtudom. Kérdezz meg azután miután elvesztettelek. De sosem tudod meg a választ, ugye soha? -szegeztem neki a kérdést. Még ma is emlékszem ahogy felkelt az ágyról, kisétált a szobámból és egy utolsó csókot küldött felém. Mikor kiért a házból becsapta maga mögött az ajtót. Csak egy halk sóhaj, ennyit tettem. Akkor és ott elvesztettelek. Egy halk sóhaj volt csak, semmi több az elvesztés pillanatában. Miért nem azt kérdezted meg, hogy UTÁNNA mit tennék? Miután már nem vagy velem. Arra pontos választ tudtam volna adni.

-Kiálnék szakadó esőben az utca közepére és kitépném a szívemet. Elvéreznék. Az eső elmosná a vért -Mondtam magamnak alig halhatóan miközben bambám a földet bámultam és nem bírtam felfogni mi történt. -de a fájdalmat is. Megtenném. Ha erős lennék hozzá!

Vad Fruttik- Úgy Fáj

Az egyik legjobb daluk, imádom! Mivel most így eléggé igaz rám, már vagy 200x meghalgattam! :D

A bánat, a bánat feltámad, és nem menekülhet el senki.
Jajj, de nehéz most boldognak lenni. Vasárnap
csak nyomom az ágyat, és nem nyújthat vigaszt már semmi,

túl gyenge vagyok, pedig erősnek kellene lenni,
túl gyenge vagyok, pedig erősnek kellene lenni.

Könnyek tengere, keserűség vize patakzik arcomon,
folyjon csak - sajnálom magam.

Engem nem érdekel, hogy mit akarsz tőlem,
egyedül maradtam, ne kérj belőlem már többet.

Úgy fáj! Hogyha kimondom, fáj, mert véresre sebzi a számat.
Úgy fáj! Hogyha magamban tartom, mert beteggé tesz már a bánat.

 

Firkálmányaim 1

Csak a boldog emberek tudnak nevetni.“olvasom, s közben mosolyra húzódik a szám. „Ugyan már“gondolom magamban „Nap mint nap nevetek. Mosolygom, vagy csak simán úgy teszek mint ha boldog lennék. Élek.... bár nem úgy ahogy én akarok. Élek elvárásoknak megfelelve, szabályok és falak között... lehet nevezni bárminek csak szabad életnek nem. Most is mosolygom, miközben gépelem a sorokat. Hát nem ironikus? Milyen szánalmas már leírni a saját szenvedésed, miközben most is egy álarc mögött bujkálsz, és igyekszed elfelejteni ki is vagy valójában. Néha sikerül, néha nem. Éjjel a legroszabb. Valamiért éjjel -mikor senki sem lát- nem birom viselni az álarcot. Egyszerűen nem megy. És olyankor szomorú vagyok. Igazán. Fura módon ez egy őszinte érzés, őszinte könnyek áradatát zúdítom a kispárnámra, és mikor reggel felkelek ugyanúgy mosolygom és nevetek. Vannak emberek akik kétszinűségnek nevezik ezt. Én lelki erőnek, de aztán... kitudja. Most akkor lehet találgatni persze... nekem ezek szerint minden mosolyom és nevetésem hamis. Ez nem igaz. Csak kb a 90 százaléka mű. A maradék 10 százalék -az őszinte mosoly- az pedig akkor, amikor rockot hallgatok és elfeledkezem róla hogy milyen nyomorult kis életem van. Néha fordul elő, tényleg ritkán. Becsülöm is minden pillanatát... Na jó. Ez hülyeség. A rock minden pillanatát becsülöm. Valamiért ez az egy amiről nem tudok leszokni. Nem cigizem, nem iszom, nem járok bulizni, nem káromkodom, nem járok feketében... mindenről leszoktam. De a rock zene nem megy. És néha, -mikor a tükörbe nézek- látom magamon a sok rózsaszín göncöt, az illedelmes külsőt, a márkás ruhákat amiket rámkényszerítettek... egy olyan lányt látok aki bár belül darabokra hullik, és én mégis észreveszem azt a halvány mosolyt a szája szélén, és nem ismerem fel. Ez nem én vagyok. Ez csak egy elcseszett rózsaszín világ, benne az elcseszett királylánnyal aki nap mint nap felmázolja magára a mosolyt, a boldogságot. Szánalmat érzek iránta és legszivesebben most azonnal felpofoznám. De nem teszem. lehiggadok, és ismét mosolyt erőltetek a számra. „Na így már sokkal ismerősebb vagy!“ jegyzem meg csak úgy halkan, és valamiért lélekben nyugalmat érzek. Mérhetetlen, csodás nyugalmat. Először azt hiszem, ez is csak egy álarc, aztán rájövök hogy magamat nem csaphatom be. Lélekben most is az az igazi vadóc rocker lány néz vissza rám a tükörből, koromfeketébe öltözve, szaggatott farmerban és szegecses pólóban. Nem mosolyog, de érzem belőle azt a soha el nem múló boldogságot. Mindenki bánatosnak hiszi, közben ő a világ legboldogabb embere. Nézem mit csinál, rá fog gyújtani. Tessék... Megmondtam. Szájába veszi a cigarettát, -a legolcsóbb fajta- és rám fújja a füstöt. Magamra ismerek. Ez vagyok én. Egy pillanatra még a cigi ízét is érzem a számban, de a mámoros pillanatnak vége. Kinyitom a szemeim, és újra a rózsaszín hercegnő néz vissza rám a tükörből. Ő újra előveszi a jól megszokott mosolyát, de a szemében mégis észreveszem a könnyeket. Mindenki boldognak hiszi, pedig belül benne már csak a rock és a szabadság reménye tartja halványan az élni akarás gondolatát. Letörli könnyeit, mostmár csak mosolyog. Szóra nyílik a szája és halkan ezt suttogja felém „Amíg szufla van benned, addig a mese is megy tovább! Ha akarod lehet egy rózsaszín királylányos mese, sablonos befejezéssel. De ha harcolsz, lehet egy élettel, kalandal megfűszerezett jókora koncert, ami ha befejeződik , majd vár rád valahol egy fekete rocker királyfi, szegecsekkel, hosszú hajjal, fel fog segíteni a motorra és te majd belerobogsz vele a naplementébe. A mese itt van. A mese benned él. Csak hinned kell, hogy egyszer valóra váltod!

Michael Schumacher hírek

 Miután elolvastam, borzasztóan szomorú lettem! Nagyon hiányozni fog! :( (Bár Vettel egy kicsit majd pótolja a hiányt, de akkor is x)

Michael Schumacher a hétvégi Japán Nagydíjat megelőzően csütörtökön Szuzukában bejelentette, hogy a 2012-es idény végén befejezi Formula-1-es pályafutását.

Schumacher jelenlegi csapata, a Mercedes AMG Petronas múl pénteken tudatta, 2013-ban már a Nico Rosberg – Lewis Hamilton párossal vág neki a bajnoki küzdelmeknek.

Ugyan szó volt arról, hogy Schumacher egy másik csapatnál – jelesül a Saubernél – keres menedéket magának, a német versenyző csütörtökön bejelentette, távozik a Formula-1-ből.

„Nem sikerült elérnünk a kitűzött célokat, de azt gondolom, összességében elégedett lehetek azzal, amit elértem karrierem során” – mondta a hétszeres világbajnok a szuzukai sajtótájékoztatón. „Szeretném kifejezni hálámat a Daimler, a Mercedes-Benz, a csapat, valamint mérnökeim és szerelőim felé a belém fektetett bizalomért.”

„Szeretnék a bajnokság végére összpontosítani, és kiélvezni veletek a hátralévő versenyeket.”

A Mercedes versenyzője bevallotta, úgy érzi, belefáradt a küzdelmekbe, így eljött az ideje annak, hogy végleg szögre akassza sisakját.

„Egy ideje már gondolkodom a dolgon. Három esztendőre szólt a megállapodásunk, és nem könnyű fenntartani a motivációt, nem könnyű energikusnak maradni. Természetes, hogy ez gyakrabban megfordul az ember fejében ennyi idősen, mint fiatalabb korában.”

„Voltak kétségeim afelől, hogy megvan-e az energiám ahhoz, hogy folytassam. 2006-ban azt mondtam, teljesen lemerültek az akkumulátoraim, és most is úgy érzem, a vörös zónába kerültem. Nem tudom, hogy van-e időm arra, hogy feltöltsem őket – nagyon várom már a szabadságot.”

„Haragot egyáltalán nem érzek. Hiszen ha más szemszögből vizsgáljuk a dolgokat, akkor sok mindent elértünk… Most ugyanúgy teszek, mint az első alkalommal: befejezem, amit elkezdtem, és 100 százalékig a feladatomra koncentrálok.”

Schumacher 1991-ben, a Jordan színeiben mutatkozott be a Formula-1-ben: 1994-ben és 1995-ben a Benettonnal, 2000-ben, 2001-ben, 2002-ben, 2003-ban és 2004-ben pedig a Ferrarival nyert világbajnoki címet.

Pályafutása során mindezidáig 68-szor indulhatott az első rajtkockából, és összesen 91-szer állhatott fel a dobogó legfelső fokára.