A szakítás utáni reggeleim álltalában borzalmasak. Utánna kb 2 hétig nem vagyok hajlandó senkivel beszélni, jópofizni, nem mozdulok ki otthonról és elhatározom hogy soha többet az életben NEM leszek szerelmes. Ez a szakítás... mégis más lett. Szóval, vége van. Ennyit Róla. Ő mostmár nincs többé, én nem vagyok az Övé, Ő nem az enyém. Lezártuk. Ismét kezdtem a szakítás utáni -már rutinossá vált- dolgaimat csinálni, mikor berontott reggel a szobámba a barátnőm, kirángatott az ágyból, felöltöztetett -mivel én nem voltam hajlandó-, és bejelentette, hogy ha tetszik-ha nem mi akkor is jól fogjuk magunkat érezni. Mivel már rég óta ismer, nagyon jól tudja mi feledteti el velem azt a hatalmas bűntudatot amit a szakítás óta érzek, és lám igaza lett! Elvitt vásárolni. 4 órán keresztül mást nem csináltunk, csak jártuk az üzleteket. 40euróval szegényebb, és jópár holmival gazdagabb lettem. Ezen kívül beültünk még teázni, és láss csodát! Ahogy hazafelé cipeljük a szatyrainkat -tele zsákmánnyal- ki jön velünk szembe? A városi hokicsapat éppen akkor végzett, így jópár srác társaságában indultunk haza. Először nem akartam, mert -ahogy 2 hétig vallom- "soha többet nem leszek szerelmes", aztán mégis rábeszélt a barátnőm, hogy ne legyek bunkó velük, mert ha még én nem is, ő akar pasizni. Így hát bájologtam, mosolyogtam és a végén már -merem mondani- jól is éreztem magam velük. Volt egy srác, aki különösebben szimpi volt, adok neki kb 2 napot és fogadok bárkivel hogy megtudja ki vagyok. Ugyanis a keresztnevemen kívül mást nem voltam hajlandó elárulni. Én kis mocsok. De mivel a szomszédfiúm hokis, így nem lesz nehéz rámtalálnia. Áh... Megéri? Megérte? Nemtudom... Akarok-e újra szerelmes lenni? Igen. Mikor? Csak ha eljön az igazi. Miért? Nem akarom még több kedves fiú szivét összetörni, akik igazán nem érdemlik meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése