Firkálmányaim 1

Csak a boldog emberek tudnak nevetni.“olvasom, s közben mosolyra húzódik a szám. „Ugyan már“gondolom magamban „Nap mint nap nevetek. Mosolygom, vagy csak simán úgy teszek mint ha boldog lennék. Élek.... bár nem úgy ahogy én akarok. Élek elvárásoknak megfelelve, szabályok és falak között... lehet nevezni bárminek csak szabad életnek nem. Most is mosolygom, miközben gépelem a sorokat. Hát nem ironikus? Milyen szánalmas már leírni a saját szenvedésed, miközben most is egy álarc mögött bujkálsz, és igyekszed elfelejteni ki is vagy valójában. Néha sikerül, néha nem. Éjjel a legroszabb. Valamiért éjjel -mikor senki sem lát- nem birom viselni az álarcot. Egyszerűen nem megy. És olyankor szomorú vagyok. Igazán. Fura módon ez egy őszinte érzés, őszinte könnyek áradatát zúdítom a kispárnámra, és mikor reggel felkelek ugyanúgy mosolygom és nevetek. Vannak emberek akik kétszinűségnek nevezik ezt. Én lelki erőnek, de aztán... kitudja. Most akkor lehet találgatni persze... nekem ezek szerint minden mosolyom és nevetésem hamis. Ez nem igaz. Csak kb a 90 százaléka mű. A maradék 10 százalék -az őszinte mosoly- az pedig akkor, amikor rockot hallgatok és elfeledkezem róla hogy milyen nyomorult kis életem van. Néha fordul elő, tényleg ritkán. Becsülöm is minden pillanatát... Na jó. Ez hülyeség. A rock minden pillanatát becsülöm. Valamiért ez az egy amiről nem tudok leszokni. Nem cigizem, nem iszom, nem járok bulizni, nem káromkodom, nem járok feketében... mindenről leszoktam. De a rock zene nem megy. És néha, -mikor a tükörbe nézek- látom magamon a sok rózsaszín göncöt, az illedelmes külsőt, a márkás ruhákat amiket rámkényszerítettek... egy olyan lányt látok aki bár belül darabokra hullik, és én mégis észreveszem azt a halvány mosolyt a szája szélén, és nem ismerem fel. Ez nem én vagyok. Ez csak egy elcseszett rózsaszín világ, benne az elcseszett királylánnyal aki nap mint nap felmázolja magára a mosolyt, a boldogságot. Szánalmat érzek iránta és legszivesebben most azonnal felpofoznám. De nem teszem. lehiggadok, és ismét mosolyt erőltetek a számra. „Na így már sokkal ismerősebb vagy!“ jegyzem meg csak úgy halkan, és valamiért lélekben nyugalmat érzek. Mérhetetlen, csodás nyugalmat. Először azt hiszem, ez is csak egy álarc, aztán rájövök hogy magamat nem csaphatom be. Lélekben most is az az igazi vadóc rocker lány néz vissza rám a tükörből, koromfeketébe öltözve, szaggatott farmerban és szegecses pólóban. Nem mosolyog, de érzem belőle azt a soha el nem múló boldogságot. Mindenki bánatosnak hiszi, közben ő a világ legboldogabb embere. Nézem mit csinál, rá fog gyújtani. Tessék... Megmondtam. Szájába veszi a cigarettát, -a legolcsóbb fajta- és rám fújja a füstöt. Magamra ismerek. Ez vagyok én. Egy pillanatra még a cigi ízét is érzem a számban, de a mámoros pillanatnak vége. Kinyitom a szemeim, és újra a rózsaszín hercegnő néz vissza rám a tükörből. Ő újra előveszi a jól megszokott mosolyát, de a szemében mégis észreveszem a könnyeket. Mindenki boldognak hiszi, pedig belül benne már csak a rock és a szabadság reménye tartja halványan az élni akarás gondolatát. Letörli könnyeit, mostmár csak mosolyog. Szóra nyílik a szája és halkan ezt suttogja felém „Amíg szufla van benned, addig a mese is megy tovább! Ha akarod lehet egy rózsaszín királylányos mese, sablonos befejezéssel. De ha harcolsz, lehet egy élettel, kalandal megfűszerezett jókora koncert, ami ha befejeződik , majd vár rád valahol egy fekete rocker királyfi, szegecsekkel, hosszú hajjal, fel fog segíteni a motorra és te majd belerobogsz vele a naplementébe. A mese itt van. A mese benned él. Csak hinned kell, hogy egyszer valóra váltod!