Talán az én hercegem is...

A lány hófehér ruhában szaladt végig az utcán. Nem volt rajta sem cipő, sem kabát csak egy gyönyörű hófehér hosszú uszályos ruha. Úgy nézett ki akár a mesében a hercegnők. Csak egy dologban külömbözött tőlük. Neki már nem volt hercege. Sűrű hózápor közepette kikukucskáltam az ablakon. Akkor vettem észre őt. Csodálkozásom idegességbe csapott át. Nem ismertem a lányt. Soha életemben nem láttam, valahogy mégis éreztem mire készül. Láttam ahogyan egy pillanatra megáll. Elgondolkozott, majd egy bágyadt mosolyt küldött felém. Megdöbbentem. Nem tudtam hogy figyel, azt sem hogy észrevett. Pedig úgy volt. A szemei azt sugallták „nincs semmi baj! ne félj! egy újabb rosz nap, a rosz életben. majd elmúlik!“ Hirtelen ismét a földre nézett és futni kezdett én pedig gyorsan az ajtóhoz rohantam. Szinte feltéptem, majd kiléptem az utcára. Az arcomat megcsapta hűs szellő, a hó pedig ropogott a lábam alatt ahogyan a lány után futottam. Hosszú ideig csak követtem, ő pedig nem nézett hátra. Reménykedtem benne hogy nem vett észre, de tévedtem. Időközben a hó is elállt. A lány megált, és nekem sikerült beérni őt. Óvatos hangon megkérdeztem:

-Minden rendben?

A lány ki volt fulladva, látszott rajta hogy fázik. Reszketett. Nyújtottam felé a kabátom, de nem vette el. Egy hídnál voltuk. Tudtam mire készül. Vártam, hogy mondjon valamit, csak egy biztató szót, hogy nem teszi meg. Semmi.

-Kérlek maradj itt, az utat mostmár egyedül kell megtennem. -mondta halkan, de elszánt hangon.

-Ne! Ne tedd! Az élet szép csak hinni kell benne! Minden királylány után eljön a herceg és megmenti, csak ne tedd meg! Kérlek! -kiabáltam utánna

Nem fordult vissza, elindult a híd közepe felé. Akartam volna utánna idulni de egy láthatatlan erő mégis visszatartott. Ott maradtam, a híd szélénél és figyeltem a lány lassú lépteit. Elérte a híd közepét, körülötte minden csendes volt. A hó is szálingózni kezdett. Óvatosan a híd széléhez lépett, majd egy hűs tócsára tette gyenge kezét. A víz éppen hogy csak hozzáért bőréhez... Nem zavartatta magát. Egy ügyes ugrással már a korláton volt. Egyszer csak erősebben fúni kezdett a szél és a hó is sűrűbben esett. Alig láttam már a lányt a híd széléről. Szürkülni kezdett, ezért bekapcsolódtak az utcai lámpák. Ez egyik lámpa fénye alatt tompán láttam azt a könnynektől nedves arcot. Bíztam benne hogy nem teszi meg, hogy nem ugrik. A szél kifújta a hajából azt az utolsó csattot is ami egybetartotta a frizuráját. Búzaszőke hajába, és abba a hosszú, gyönyörű uszályos ruhájába is belakapott a szél. Nem vagyok benne biztos, de mindha mosolyogni láttam volna. A szél még erősebben fújt, a lány egy pillanatra megingott majd visszanyerte egyensúlyát. Megnyugodtam. Azt hittem ettől tovább nem megy, nem teszi meg. Nem teheti meg! Jóformán az egész élet előtte van. A lány felhevült teste nyugodni látszott. Le akart lépni a híd korlátjáról, vissza a biztonságot nyújtó talajra. Megkönynebbültem. Tudtam, ezek után már nem teszi meg. Elindultam felé, hogy segítsek lejönni neki a korlátról. Ekkor a szél irányt váltott és hátulról meglökte az amúgy is törékeny  testet. A lány pedig előreesett, egyenesen be, a habok közé. Esküszöm én sietni, rohanni akartam, sikítani és segítséget kérni. Nem tudtam. Csak áltam ott és néztem a hömpölygő vizet, rémült arcal. Vártam hogy a lány majd felbukik, de semmi. Elnyelte őt a víz. Hosszú uszályából egy pillanatra valami a felszínre emelkedett, de hirtelen ismét a víz alatt volt. Ekkor jöttem rá mit tett. Az égre emeltem tekintetem:

-Hol a csoda?! Meg kellett volna mentened, nem megölnöd! Az élet nem jó! Pedig te mindíg is azt tanítottad nekem hogy ilyenkor jön a vilámlás, az égzengés és a jó megmenekül! Minden könyvben, minden mesében...mindenben ilyenkor jön a csoda! -ordítottam bele az éjszakába, majd halkan hozzátettem: -A csoda... nem létezik igaz? Csak egy gyermeteg kis álca az egész az élet ellen...

Lerogytam a földre. Ki voltam fullava, kapkodva vettem a levegőt. Sírni kezdtem, hosszú idő után először. De most csak úgy záporoztak a könnyeim. Éreztem sós ízüket a számon. Még egyszer utoljára az égre emeltem tekintetem, majd hazafutottam. Azóta tudom, az élet mindíg halállal végződik. Csodák nincsenek. A mesék, a boldog vég amikor a királylányt megmeni a herceg, a szerelem... mind-mind csak egy hazugság hogy egy pillanatra elbújjunk az élet elől. Attól a naptól kezdve, nem hazudtam magamnak. Már nem hittem a csodákban... A királyfi mit ér, ha a halálba kerget? Akár azt a lányt, ott a hídon. Lehet hogy csak álom volt, lehet hogy valóság, de én azóta már nem várom a csodákat. Mert úgyis tudom, csodák csak a mesében léteznek....