Teázás

-Csak az a gond... hogy félek -súgta halkan, majd a párnába nyomta az arcát. Sikoltott egy hatalmasat, de a párna elnyelte a hangok egy részét.

-És mégis mitől? A halál nem fáj! Csak a halál előtti pillanatok fájdalmasak. Ha azt túléled -itt megált, és elgondolkozott. „Milyen ironikus!“ gondolta magában. -A halál előtti pillanatokat túlélni-monda hangosan. -Kész ponyvaregény -felnevetett, majd folytatta tovább- Nos, szóval ha túl éled azt a pár pillanatot, utánna már semmi sem fáj. Minden békés lesz, és csendes. Vagy koromfekete, vagy hófehér. Mindenkinél más. Csak nem szabad félni tőle!

-Azt hiszem féreértettél. Nem a haláltól félek. Hanem attól, hogy mi lesz, ha nem halok meg. Rokkant maradok, vagy teljesen felgyógyulok és bezárnak a gyogyóba?

-Ezen segíthetünk, hogy ilyenek ne járjanak a fejedben. Ha beveszed ezt -a táskájában turkált, majd kivett egy halványkék pirulát a dobozból- 100% hogy meghalsz. Na várj, forró vízzel hatásosabb. Hol is van a konyha?

-Hagyd... ne most kezd el teát főzni nekem! Csak add ide azt a szart, és hozz egy pohár vizet!

Láttam ahogyan felkel a székből, és kisétál a szobámból is. Én pedig ott maradtam, kezemben a „haláli pirulával“. Elgondolkoztam rajta, valyon komolyan ezt-e szeretném. Még utoljára végig akartam nézni a naplementét, ezért vártam egy kicsit. Mikor már teljes sötétség lett észrevettem őt ahogyan az ajtóban ál, két forró csésze teával és engem néz.

-Hé! Hát ez meg mi? Mióta nézel? -csodálkoztam el, és egy picit nehezteltem is rá.

-Aranyos vagy mikor idegeskedsz! -mondta huncutsággal a hangjában, majd folytatta -Kár lenne egy ilyen szépségért. Biztos hogy ezt akarod?

-Biztos! -vágtam rá határozottan

-Akkor tessék, vedd be az orvosságot és igyál rá egy kis teát. Utánna csak anyi a dolgod hogy lefekszel az ágyra, becsukod a szemed és vársz. Nyugodj meg kislány, én melletted maradok!

Fogtam a pirulát, bevettem a számba és egy kicsit habozva bár, de végül is lenyeltem. Elkapott a szomorúság de életem utolsó pillanataiban boldog akartam lenni, így odabújtam hozzá az ágyon. Segített is, mivel sikerült megnyugtatnia. Egyre jobban és jobban csukódtak a szemeim. Kimerült voltam, és fáradt. Aludni akartam, de tudtam, ha elalszom többé nem kelek fel. Minden egyes pillanatot ki szerettem volna használni. Észrevehette a zaklatottságomat, mivel csendben a fülembe súgta:

-Hunyd be a szemed! Itt leszek melletted! Én soha nem hagylak el! Hidd el, ha egyszer majd kinyitod, én akkor is ott fogok ülni melletted és boldog leszek hogy vagy nekem.

Engedelmeskedtem neki, és behunytam a szemem. Pár perc mulva már észrevehetően lassult a légzésem. Egyre ritkábban éreztem szükségét hogy levegőt vegyek. Még egyszer, utoljára látni akartam, a szemeit. Azt a gyönyörű, gesztenyebarna szempárt amit oly sok éjszakán át néztem. Minden erőmet öszeszedve, kinyitottam a szemeim. Megláttam őt ahogyan bevesz egy másik, sötétkék pirulát és teát iszik rá.

-Mit csinálsz? -rémülten kiáltottam, már amenyire volt erőm.

-A sötétkék gyorsabban hat. -nevetett fel, majd lefeküdt az ágyra, velem szemben.

Még utoljára megcsókolt, és elkezdett beszélni hozzám. Az életét mondta el, de csak az elejét értettem. Utánna már öszemosódtak a szavak, a hangok.... az élet a halállal. A végén már nem hallottam semmit. Az utolsó ép gondolatom az volt, hogy újra láthatom őt. Egy szebb, egy jobb, egy másik világban ahol majd gondok nélkül élhetünk. Talán.