Csakolyan.2

-Akit szeretsz, engedd el! -mondta az édesanya, majd megsimogatta kislánya fejét

-Tudom... csak nehéz, anyu! nagyon nehéz! -mondta a lány aki már nem is olyan kicsi. 16 éves. régebben idegesítette hogy anyukája még mindíg kislánynak szólítja, de elfogadta majd beletörődött. ő élete végéig az anyukája pici lánya marad. és ezt nagyon jól tudta.

-Nem sokat segít, ha bezárkózol a szobádba és napokig nem mozdulsz ki. Gyere, csinálok neked teát. Hidd el,jót fog tenni! -mosolyodott el az anyuka majd kiment a szobából hogy elkészítse a teát.

A lány nem kelt fel a székről, és tovább nézte a -mára már kifakult- képet. Nem akart sírni, de nem tudta elfolytani a könnyeit. Hiányzott neki a fiú, és nem tudott ellene mit tenni. „már 2 hónapja...“ gondolta magában, és akaratlan bár, de újra felidézte a végzetes éjszakát. „az autóba ültünk. nem ivott egy csepp alkoholt sem. 10 óra tájban lehetett. nem mi voltunk a hibásak, hanem az a barom aki belénkhajtott. részeg volt. én el akartam neki mondani hogy szeretem! én el akartam mondani neki hogy akarom őt! én el akartam mondani hogy ha meghal, én utánna megyek!“ gondolkodott el majd bánatosan lehajtotta fejét és kinézett az ablakon. látta ahogyan egy szerelmespár végigballag az utcán. ökölbe szorította a kezét de nem szóllt semmit. egyszer csak a fiú átnyújtott egy vérvörös rózsát a lánynak, aki boldogan ugrott a karjaiba. nem birta tovább. az utolsó napot ő is egy rózsát kapott a fiútól aki megígérte hogy soha sem hagyja el. de nem tartotta be az ígéretét. ekkor lépett be az anyukája, a forró teáscsészével a kezében és kedvesen nyújtotta a lánynak.

-óvatosan fogd meg kicsim, még forró! -figyelmeztette őt. nem tetszett neki hogy a lány nem figyel rá, és az sem hogy még mindíg a fiú miatt bankódik. szerette volna, de nem tudta megérteni. a lány még mindíg az ablak alatt szerelmeskedő párt figyelte. nem törődött sem a teával, sem az anyjával. fájt neki hogy az ő szerelme már nincs vele. egyszer csak arra lett figyelmes hogy valami roppan. meglátta a kisöccsét ahogyan az asztal mellett ál, kezében -a már 2 hónapja takargatott- száraz rózsával. kettétörte. a lány felháborodott, hirtelen felpattant a székről.

-Ne kicsim! nem szabad! tudod hogy ő sem szerette amikor ingerüt voltál! -nyugtatta őt az anyja, de a lányt már nem lehetett lecsillapítani

-Mit tudtok ti arról hogy ő mit szeretett? -elkapta a teáscsészét majd a falhoz váta. nagy ricsajjal tört szilánkokra, de nem zavartatta magát csak odított tovább- Nem is ismertétek! Egyszer láttátok őt az életben! Egem senki sem ért meg, midenki elhagy! Nekem kellett volna meghalnom helyette! Utálom az életem! -kiabálta a lány teljesen kikelve magából, majd halkan hozzátette -megígétrem neki hogy akár a halálba is követem őt... nekem ő volt az egyetlen.

-Elég! fejezd be! most pedig idehozom a rongyot és te szépen letakarítod a falról a teát! addig nem mehetsz sehova amíg nincs kitakarítva minden! -fakadt ki az anyja majd karon fogta a kisöccsét és kimentek a szobából. A lány egyedül maradt, újra egyedül. Mikor becsukták maguk mögött az ajtót, ő halkan kinyitotta az ablakot. a párkányra lépett és tudta hogy mit tesz. „sajnálom, de megígértem neki!“ majd lelépett a párkányról. zuhanni kezdett és úgyérezte hamarosan találkozik majd a fiúval. csak egy tompa szúrást érzett az oldalán mikor földet ért. egy pillanatra még kinyitotta a szemét, majd elsötétült előtte minden. „én el akartam neki mondani hogy szeretem! én el akartam mondani neki hogy akarom őt! én el akartam mondani hogy ha meghal, én utánna megyek!“

Szerelem? HA-HA!

A szerelem jellemzése avagy ahogy egy bohókás lélek látja a játékot ^^

Tegnap azt mondták, jellemezni kell a szerelmet. Asszem irodalom óra volt, egy meglehetősen átlagos és unalmasnak ígérkező napon. Bevallom őszintén, egy picit kiakadtam ezen a feladaton. Összesen 5 szóban kellet jellemezni. Felháborító! A szerelem nem fejezhető ki sem 5, sem 6 de -nem fogod elhinni- még 7 szóban sem! Mert a szerem egy fura érzés. Az elején csak jófejnek tartod a másikat. Utána már kezd tetszeni, de azt gondolod semmi komoly. És ezen a ponton követ el mindenki hibákat! Mert igenis, komolyan az érzések. A tetszés után nagyon jó barátság jön, majd a „halálosan“ nagy szerelem. Hogy sajnos-e vagy nem azt mindenki maga döntse el. De annyi szent, hogy a szerelem bizony egy fura dolog! Van hogy az ember kínjában a falat kaparja, ideges és zavarodott. Nem érti a jeleket. A jeleket amit a másik ember irányít felé. Majd lassanként rájön és megbizonyosodik az igazukról. Ilynkor hirtelen az idegesség boldogságba és örömmámorba csap át. Lebegni fog az illető, és a felhőkön táncolni. Akár bevallja akár nem. Boldog lesz, és úgy érzi hogy a szerelem soha nem múlhat el. Aztán kezdi ismét félreértelmezni azokat a bizonyos jeleket. A „társ“ mással is flörtöl, de ő bebeszéli magának hogy már annyira féltékeny hogy rémeket lát. Nincs igaza. Nem rémek azok, hanem a valóság. És ilyenkor jön az hogy egyre bizonytalanabb az érzéseiben, nem tudja eldönteni hogy vajon szüksége-e van erre a kapcsolatra. Ha az „igen“ mellett dönt a következő időszak idegtépő és felesleges lesz aminek egy bánatos „elhagytam volna akkor is, de...“ lesz a vége. Ha viszont rögtön a „nem“ mellett dönt szintén fájdalomnak teszi ki magát. Először nem fogja elfogadni, várva hogy a szerelme visszatér hozzá. Mikor ez nem történik meg csalódott lesz. Utánna haragos és utálni fogja a világot. Majd bánatos lesz és úgyérzi soha az éleben nem talál rá majd újra a szerelem. Ezek után pedig az elfogadás időszaka jön. Megtanulja elfogadni hogy ez már nem az ő vágya és tovább lép. Sikerül lezárnia magában a múltat. Ilyenkor mindenki azt hiszi soha az életben nem lesz többet szerelmes. Pedig téved! Egy bizonyos idő után ismét valaki kitűnik a tömegből, mi pedig szép lassan újra végigjátszuk vele ezt a „szerelemnek“ nevezett kegyetlen játékot. 

Kislány

Egyszer utállak! Egyszer a falra mászom tőled, mert idegesítesz! De viszont felébreszted bennem a kíváncsiságot. Más vagy mint a többiek. Igazi különc! És ez egyszer kellemetlen viszont egyszer meg tetszik. Néha legszivesebben kikergetnélek a világból, de van úgy hogy a világot áldoznám fel csak hogy melletted lehessek akár egy percre is. Néha undorítónak tartom a fura és eléggé gusztustalan viselkedésed, de van hogy alig bírom abbahagyni a röhögést a hülyeségeiden. Más vagy... és ez tetszik. De van hogy akaratlanul is, de megbántasz. Lehet hogy nem vagyok még elég érett a vicceidhez, és talán a kor igazából nagyon sok mindenben számít. Csak az a gond, hogy utánna bevágsz egy „bírlak te butus!“ szöveget pár szivecskével és én elolvadok. Zavar és idegesít hogy ilyen könnyen kaphatónak látszom, de nem tudok mit tenni ellene. Kérlek! Könyörgöm! Mondd csak, miért kínzol? Elcsavarod a fejem, majd a padlón hagysz. Mikor meg elfogadom hogy nem leszel az enyém újra mondasz valami kedvesen és én újra ott tartok ahol az elején. Ne hagyj szenvedni! Akkor inkább ölj meg rendesen!!! Csendben vagyok és nyugodtan látszom, de belül sikítok, ordítok, szenvedek és vérzek. De te nem tudsz semmiről. Az én szenvedésem csak egy tipikus „kislányos“ hisztinek tűnt ugye? Hát... talán igazad van. Talán csak egy tipikus kislányos hiszti. Mert én még mindíg kislány vagyok, bár sokszor hangoztattad hogy szerinted nem. De sajos tévedtél! Egy naív kislány vagyok aki a mesevilágban él és még hisz a szőke hercegekben...

Csakolyan.

-Nem! Ez nem lehet igaz! -suttogta halkan. Maga sem tudta hogyan de ahogy becsukta a szemeit látta a helyszínt. Mindenhol vér, öszetört autók, motor, a hangos sikítások ahogyan az emeberek észreveszik a baleset „maradványait“. Mindent látott, csak a fiút nem. Egyszer csak kinyitotta a szemét. Rémület tükröződött az arcán. Fogta magát, és kiviharzott a lakásból. Rohanni kezdett egyenesen a baleset felé. Pontosan tudta az utat. Mikor odaért, nem volt semmi baj. Kifulladva nézett körül, majd nekidőlt a mellette lévő lámpaoszloptak. Minden szép, minden jó, minden csendes volt körülötte. Kezdett megnyugodni. „Csak egy buta gondolat volt! Csak egy buta godnolat!“ hajtogatta magában körbe-körbe. Éppen indulni készült, de úgy döntött még megírja a fiúnak hogy óvatosan száguldozzon az utakon. Már több mint 4 éve motorozott. „Egyetlen balesete sem volt még, akkor miért pont most kéne?“-nyugtatta magát. Elindult a hazafelé vezető úton mikor egyszer csak egy autó hajtott el mellette. Az út másik felén pedig ott volt a fiú. Éppen szált le a motorról, és a kesztyűit igazgatta. A lány ledermedt. Úgyra lejátszódott a fejében az a bizonyos gondolat. És minden úgy történt. Teljesen, ugyanúgy! Az autó elsüvített az úton, egyenesen a fiú felé. Próbált fékezni, de a kocsi teljesen irányíthatatlan lett. Majd egy nagy csattanás, és elérte a motort is. Magával vitte, és sodródott tovább a fiú irányába. Bumm! A lány úgy ált a lámpaoszlop mellett akár valami szobor. Nem mozdult. Pár másodpercig csak ált és nézte a balesetet. Majd egyszer csak rohanni kezdett. Át az -idő közben már az autó köré gyűlt- tömegen, az autón és a fiú felé futott. A sisakja a földön hevert, a teste pedig mellette. Mikor a lány odaért megborzongva látta ahogyan egy vasdarab a hasába fúródott. Elhesegette a godnolatot, és gyorsan leült a mellé. „Jól van, kinyitotta a szemét is. Tudod, ilyen hejzetben higgadtan kel viselkedni!“mondogatta magában.

-Jézusom! Jól vagy? -ölelte át a fiút

-Persze minden redben. Nincs semmi bajom, sikerült elugranom előle. Csak a lábam, de tudod igazából nem is fáj annyira. -mosolygott, majd szorosabban magához húzta a lányt. Tudta hogy hazudott neki. Talán ez volt az a bizonyos kegyes hazugság.

-Na jó most akkor higgadt maradsz! Nem haltam meg! Élek és virulok! A lábam egy pict fáj, hívd a mentősöket de jól vagyok! ÉRTED? JÓL VAGYOK! -mondta a lánynak aki önkívületlenül ölelgette a fiút és zokogásban tört ki.

-Jó csak.... szeretlek. -mondta, majd felkelt a földről és a telefonhoz sietett. Feltárcsázta a mentősöket, és indult is visza.

-Azt mondták sietnek! Minden rendben lesz. Ugye? -óvatosan megsimogatta a fiú arcát, de semmi- Hahó! Hallasz engem? -kérdezte rémülten- Csak egy szót! Csak bólints ha értetted! Vagy csak nyisd ki a szemed! Kérlek! Nem! Most nem hagyhatsz itt! Nem hagyhatsz itt hallod?! -kiabálta majd sírva a fiúra borult. ölelgetni, csókolgatni kezdte és közben az angyalokhoz imádkozott. vissza akarta hozni, de ez már lehetetlen volt. Az utolsó emléke, ahogyan két erős ember ráncigálja el a fiú mellől, akit egy fekete pokróccal takarnak le. Ez volt az utolsó emlék a balesetről.

Éjjel az ágyában ébredt fel. Nem tudta hogyan került oda, talán csak álmodta az egészet. Gyorsan feltárcsázta a fiú számát. Várta a hagját, hogy menyugtassa, hogy érezze azt a melegséget, azt a gyönyört amit mindíg érzet tamikor meghallotta ezt a hangot. Ehelyett egy női hang sírt bele a telefonba. Gyorsan letette, majd hófehér arcal felkelt az ágyból. Elindult a konyha felé. Mikor odaért, elővett egy kést a fiókból majd indult visza a szobájába. Leült az ágyra, és halkan belemotyogta a sötétségbe.

-Elhagyott. Nincs. Vége. Ennyi volt. Nem szeretett. Hazudott.

Majd erősen megmarkolta a kés hegyét és egy határozott mozdulattal a hasába fúrta. A teste erőtlenül esett a földre, le az ágya mellé. Még egyszer utoljára kinyitotta a szemét majd elindult a másvilágba.

Gyáva emberek

Imádom amikor az emberek úgy pofáznak bele az életedbe, hogy azt sem tudják mi van veled. Amikor napokra bezárkózol a szobádba és bömbölteted a zenét. Nem gondolják hogy annak oka van? Talán valami nincs rendben és ez az egyetlen örömöd. Talán azért nem mész emberek közé, mert senkit sem érdekel hogy szenvedsz. Ezt el is fogadod, de legalább az se érdekelje őket ha most egyedül akarsz lenni. Ne kezdjenek el találgatni, ne törjenek be a szobádba, kiabáljanak le és ne csapják rád az ajtót! Mert úgy csak mégjobban a földbe döngölnek. Tényleg ennyire vakok vagytok emberek?! Vagy csak nem akarjátok észrevenni? Ne kiabálj velem, ha amúgy is fáj csak fogadd el hogy most nem vagyok olyan hangulatomban hogy jópofizzak a világgal. Mert most depizni akarok! Depizni és tombolni! Nem akarok függni a világtól, az álmoktól, a szerelemtöl, a barátoktól! Semmitől! Törni és zúzni akarok, betépni mint állat és kiálni a város közepére egy „mehettek a francba“ táblával! Mert talán nem olyan vagyok aminek mutatom magam. Nem egy vidám lány vagyok, hanem egy fenevad ami ha egyszer eluralkodik rajtam már nincs visszaút. De akkor esküszöm! Menni fogok és elszököm ebből a ketrecből! Itthagyok mindent és mindenkit! Száguldozni fogok az utakon egy fekete motorral és élvezni fogom az életet. Akkor fogom csak abbahagyni az őrültséget, ha kifogy a benzin, és elfogy a pénzem. De akkor majd meglássátok! Mindenki meg fogja látni! Nem leszek gyáva! Ahogy újra eluralkodik rajtam a félelem, abban a percben fogok meghalni. Mert akkor már nem érdemes élni, ha gyáva lettél...

 

Elvesztés

-Mit tennél ha elveszítenél? -Kérdezte csendesen majd leült mellém az ágyra. A hangjában erős volt a titkolózás és a szokásosnál gyorsabban hadart. Mint ha le akarná zárni ezt az egészet, minnél gyorsabban és fájdalommentesebben.

-Hülye kérdésre csak hülye válszt adhatok. -Mosolyodtam el, és átöleltem. Várt egy kicsit, majd eltolt magától.

-De most komolyan! Mit tennél? -Kérdezte ismét és én tudtam hogy a válasz alól már nem bújhatok ki.

-Nemtudom. Kérdezz meg azután miután elvesztettelek. De sosem tudod meg a választ, ugye soha? -szegeztem neki a kérdést. Még ma is emlékszem ahogy felkelt az ágyról, kisétált a szobámból és egy utolsó csókot küldött felém. Mikor kiért a házból becsapta maga mögött az ajtót. Csak egy halk sóhaj, ennyit tettem. Akkor és ott elvesztettelek. Egy halk sóhaj volt csak, semmi több az elvesztés pillanatában. Miért nem azt kérdezted meg, hogy UTÁNNA mit tennék? Miután már nem vagy velem. Arra pontos választ tudtam volna adni.

-Kiálnék szakadó esőben az utca közepére és kitépném a szívemet. Elvéreznék. Az eső elmosná a vért -Mondtam magamnak alig halhatóan miközben bambám a földet bámultam és nem bírtam felfogni mi történt. -de a fájdalmat is. Megtenném. Ha erős lennék hozzá! 

Maszk

Maszk. Egy maszk ami egész életében csak mosolyogni tudott. Nem tud más érzelmet kimutatni, csak a boldogságot. Mert a kívüláló csak azt látja amit látni akar. És ez a boldogság. Egy maszk ami mosolyog ha szomorú, mosolyog ha pocsék a kedve, mosolyog ha legszívesebben gyilkolni akarna, mosolyog mikor mindenki más sír, mosolyog mikor dühös és akkor mosolyog a legszebben mikor van miért mosolyognia.