Csakolyan.2

-Akit szeretsz, engedd el! -mondta az édesanya, majd megsimogatta kislánya fejét

-Tudom... csak nehéz, anyu! nagyon nehéz! -mondta a lány aki már nem is olyan kicsi. 16 éves. régebben idegesítette hogy anyukája még mindíg kislánynak szólítja, de elfogadta majd beletörődött. ő élete végéig az anyukája pici lánya marad. és ezt nagyon jól tudta.

-Nem sokat segít, ha bezárkózol a szobádba és napokig nem mozdulsz ki. Gyere, csinálok neked teát. Hidd el,jót fog tenni! -mosolyodott el az anyuka majd kiment a szobából hogy elkészítse a teát.

A lány nem kelt fel a székről, és tovább nézte a -mára már kifakult- képet. Nem akart sírni, de nem tudta elfolytani a könnyeit. Hiányzott neki a fiú, és nem tudott ellene mit tenni. „már 2 hónapja...“ gondolta magában, és akaratlan bár, de újra felidézte a végzetes éjszakát. „az autóba ültünk. nem ivott egy csepp alkoholt sem. 10 óra tájban lehetett. nem mi voltunk a hibásak, hanem az a barom aki belénkhajtott. részeg volt. én el akartam neki mondani hogy szeretem! én el akartam mondani neki hogy akarom őt! én el akartam mondani hogy ha meghal, én utánna megyek!“ gondolkodott el majd bánatosan lehajtotta fejét és kinézett az ablakon. látta ahogyan egy szerelmespár végigballag az utcán. ökölbe szorította a kezét de nem szóllt semmit. egyszer csak a fiú átnyújtott egy vérvörös rózsát a lánynak, aki boldogan ugrott a karjaiba. nem birta tovább. az utolsó napot ő is egy rózsát kapott a fiútól aki megígérte hogy soha sem hagyja el. de nem tartotta be az ígéretét. ekkor lépett be az anyukája, a forró teáscsészével a kezében és kedvesen nyújtotta a lánynak.

-óvatosan fogd meg kicsim, még forró! -figyelmeztette őt. nem tetszett neki hogy a lány nem figyel rá, és az sem hogy még mindíg a fiú miatt bankódik. szerette volna, de nem tudta megérteni. a lány még mindíg az ablak alatt szerelmeskedő párt figyelte. nem törődött sem a teával, sem az anyjával. fájt neki hogy az ő szerelme már nincs vele. egyszer csak arra lett figyelmes hogy valami roppan. meglátta a kisöccsét ahogyan az asztal mellett ál, kezében -a már 2 hónapja takargatott- száraz rózsával. kettétörte. a lány felháborodott, hirtelen felpattant a székről.

-Ne kicsim! nem szabad! tudod hogy ő sem szerette amikor ingerüt voltál! -nyugtatta őt az anyja, de a lányt már nem lehetett lecsillapítani

-Mit tudtok ti arról hogy ő mit szeretett? -elkapta a teáscsészét majd a falhoz váta. nagy ricsajjal tört szilánkokra, de nem zavartatta magát csak odított tovább- Nem is ismertétek! Egyszer láttátok őt az életben! Egem senki sem ért meg, midenki elhagy! Nekem kellett volna meghalnom helyette! Utálom az életem! -kiabálta a lány teljesen kikelve magából, majd halkan hozzátette -megígétrem neki hogy akár a halálba is követem őt... nekem ő volt az egyetlen.

-Elég! fejezd be! most pedig idehozom a rongyot és te szépen letakarítod a falról a teát! addig nem mehetsz sehova amíg nincs kitakarítva minden! -fakadt ki az anyja majd karon fogta a kisöccsét és kimentek a szobából. A lány egyedül maradt, újra egyedül. Mikor becsukták maguk mögött az ajtót, ő halkan kinyitotta az ablakot. a párkányra lépett és tudta hogy mit tesz. „sajnálom, de megígértem neki!“ majd lelépett a párkányról. zuhanni kezdett és úgyérezte hamarosan találkozik majd a fiúval. csak egy tompa szúrást érzett az oldalán mikor földet ért. egy pillanatra még kinyitotta a szemét, majd elsötétült előtte minden. „én el akartam neki mondani hogy szeretem! én el akartam mondani neki hogy akarom őt! én el akartam mondani hogy ha meghal, én utánna megyek!“