2012. december 26., szerda

Csakolyan.



-Nem! Ez nem lehet igaz! -suttogta halkan. Maga sem tudta hogyan de ahogy becsukta a szemeit látta a helyszínt. Mindenhol vér, öszetört autók, motor, a hangos sikítások ahogyan az emeberek észreveszik a baleset „maradványait“. Mindent látott, csak a fiút nem. Egyszer csak kinyitotta a szemét. Rémület tükröződött az arcán. Fogta magát, és kiviharzott a lakásból. Rohanni kezdett egyenesen a baleset felé. Pontosan tudta az utat. Mikor odaért, nem volt semmi baj. Kifulladva nézett körül, majd nekidőlt a mellette lévő lámpaoszloptak. Minden szép, minden jó, minden csendes volt körülötte. Kezdett megnyugodni. „Csak egy buta gondolat volt! Csak egy buta godnolat!“ hajtogatta magában körbe-körbe. Éppen indulni készült, de úgy döntött még megírja a fiúnak hogy óvatosan száguldozzon az utakon. Már több mint 4 éve motorozott. „Egyetlen balesete sem volt még, akkor miért pont most kéne?“-nyugtatta magát. Elindult a hazafelé vezető úton mikor egyszer csak egy autó hajtott el mellette. Az út másik felén pedig ott volt a fiú. Éppen szált le a motorról, és a kesztyűit igazgatta. A lány ledermedt. Úgyra lejátszódott a fejében az a bizonyos gondolat. És minden úgy történt. Teljesen, ugyanúgy! Az autó elsüvített az úton, egyenesen a fiú felé. Próbált fékezni, de a kocsi teljesen irányíthatatlan lett. Majd egy nagy csattanás, és elérte a motort is. Magával vitte, és sodródott tovább a fiú irányába. Bumm! A lány úgy ált a lámpaoszlop mellett akár valami szobor. Nem mozdult. Pár másodpercig csak ált és nézte a balesetet. Majd egyszer csak rohanni kezdett. Át az -idő közben már az autó köré gyűlt- tömegen, az autón és a fiú felé futott. A sisakja a földön hevert, a teste pedig mellette. Mikor a lány odaért megborzongva látta ahogyan egy vasdarab a hasába fúródott. Elhesegette a godnolatot, és gyorsan leült a mellé. „Jól van, kinyitotta a szemét is. Tudod, ilyen hejzetben higgadtan kel viselkedni!“mondogatta magában.
-Jézusom! Jól vagy? -ölelte át a fiút
-Persze minden redben. Nincs semmi bajom, sikerült elugranom előle. Csak a lábam, de tudod igazából nem is fáj annyira. -mosolygott, majd szorosabban magához húzta a lányt. Tudta hogy hazudott neki. Talán ez volt az a bizonyos kegyes hazugság.
-Na jó most akkor higgadt maradsz! Nem haltam meg! Élek és virulok! A lábam egy pict fáj, hívd a mentősöket de jól vagyok! ÉRTED? JÓL VAGYOK! -mondta a lánynak aki önkívületlenül ölelgette a fiút és zokogásban tört ki.
-Jó csak.... szeretlek. -mondta, majd felkelt a földről és a telefonhoz sietett. Feltárcsázta a mentősöket, és indult is visza.
-Azt mondták sietnek! Minden rendben lesz. Ugye? -óvatosan megsimogatta a fiú arcát, de semmi- Hahó! Hallasz engem? -kérdezte rémülten- Csak egy szót! Csak bólints ha értetted! Vagy csak nyisd ki a szemed! Kérlek! Nem! Most nem hagyhatsz itt! Nem hagyhatsz itt hallod?! -kiabálta majd sírva a fiúra borult. ölelgetni, csókolgatni kezdte és közben az angyalokhoz imádkozott. vissza akarta hozni, de ez már lehetetlen volt. Az utolsó emléke, ahogyan két erős ember ráncigálja el a fiú mellől, akit egy fekete pokróccal takarnak le. Ez volt az utolsó emlék a balesetről.
Éjjel az ágyában ébredt fel. Nem tudta hogyan került oda, talán csak álmodta az egészet. Gyorsan feltárcsázta a fiú számát. Várta a hagját, hogy menyugtassa, hogy érezze azt a melegséget, azt a gyönyört amit mindíg érzet tamikor meghallotta ezt a hangot. Ehelyett egy női hang sírt bele a telefonba. Gyorsan letette, majd hófehér arcal felkelt az ágyból. Elindult a konyha felé. Mikor odaért, elővett egy kést a fiókból majd indult visza a szobájába. Leült az ágyra, és halkan belemotyogta a sötétségbe.
-Elhagyott. Nincs. Vége. Ennyi volt. Nem szeretett. Hazudott.
Majd erősen megmarkolta a kés hegyét és egy határozott mozdulattal a hasába fúrta. A teste erőtlenül esett a földre, le az ágya mellé. Még egyszer utoljára kinyitotta a szemét majd elindult a másvilágba.

200202_150102855137137_1767929153_n_large

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése