-Nem! Ez nem
lehet igaz! -suttogta halkan. Maga sem tudta hogyan de ahogy becsukta
a szemeit látta a helyszínt. Mindenhol vér, öszetört autók, motor,
a hangos sikítások ahogyan az emeberek észreveszik a baleset
„maradványait“. Mindent látott, csak a fiút nem. Egyszer csak kinyitotta
a szemét. Rémület tükröződött az arcán. Fogta magát, és kiviharzott
a lakásból. Rohanni kezdett egyenesen a baleset felé. Pontosan tudta
az utat. Mikor odaért, nem volt semmi baj. Kifulladva nézett körül, majd
nekidőlt a mellette lévő lámpaoszloptak. Minden szép, minden jó, minden
csendes volt körülötte. Kezdett megnyugodni. „Csak egy buta gondolat volt! Csak
egy buta godnolat!“ hajtogatta magában körbe-körbe. Éppen indulni készült, de
úgy döntött még megírja a fiúnak hogy óvatosan száguldozzon az utakon. Már
több mint 4 éve motorozott. „Egyetlen balesete sem volt még, akkor miért pont
most kéne?“-nyugtatta magát. Elindult a hazafelé vezető úton mikor egyszer
csak egy autó hajtott el mellette. Az út másik felén pedig ott volt a fiú.
Éppen szált le a motorról, és a kesztyűit igazgatta. A lány
ledermedt. Úgyra lejátszódott a fejében az a bizonyos gondolat. És
minden úgy történt. Teljesen, ugyanúgy! Az autó elsüvített az úton, egyenesen
a fiú felé. Próbált fékezni, de a kocsi teljesen irányíthatatlan
lett. Majd egy nagy csattanás, és elérte a motort is. Magával vitte, és
sodródott tovább a fiú irányába. Bumm! A lány úgy ált
a lámpaoszlop mellett akár valami szobor. Nem mozdult. Pár másodpercig
csak ált és nézte a balesetet. Majd egyszer csak rohanni kezdett. Át az
-idő közben már az autó köré gyűlt- tömegen, az autón és a fiú felé
futott. A sisakja a földön hevert, a teste pedig mellette. Mikor
a lány odaért megborzongva látta ahogyan egy vasdarab a hasába fúródott.
Elhesegette a godnolatot, és gyorsan leült a mellé. „Jól van, kinyitotta
a szemét is. Tudod, ilyen hejzetben higgadtan kel viselkedni!“mondogatta
magában.
-Jézusom! Jól
vagy? -ölelte át a fiút
-Persze minden
redben. Nincs semmi bajom, sikerült elugranom előle. Csak a lábam, de
tudod igazából nem is fáj annyira. -mosolygott, majd szorosabban magához húzta
a lányt. Tudta hogy hazudott neki. Talán ez volt az a bizonyos kegyes
hazugság.
-Na jó most akkor
higgadt maradsz! Nem haltam meg! Élek és virulok! A lábam egy pict fáj,
hívd a mentősöket de jól vagyok! ÉRTED? JÓL VAGYOK! -mondta a lánynak
aki önkívületlenül ölelgette a fiút és zokogásban tört ki.
-Jó csak....
szeretlek. -mondta, majd felkelt a földről és a telefonhoz sietett.
Feltárcsázta a mentősöket, és indult is visza.
-Azt mondták
sietnek! Minden rendben lesz. Ugye? -óvatosan megsimogatta a fiú arcát, de
semmi- Hahó! Hallasz engem? -kérdezte rémülten- Csak egy szót! Csak bólints ha
értetted! Vagy csak nyisd ki a szemed! Kérlek! Nem! Most nem hagyhatsz
itt! Nem hagyhatsz itt hallod?! -kiabálta majd sírva a fiúra borult.
ölelgetni, csókolgatni kezdte és közben az angyalokhoz imádkozott. vissza
akarta hozni, de ez már lehetetlen volt. Az utolsó emléke, ahogyan két erős ember
ráncigálja el a fiú mellől, akit egy fekete pokróccal takarnak le. Ez volt
az utolsó emlék a balesetről.
Éjjel az ágyában
ébredt fel. Nem tudta hogyan került oda, talán csak álmodta az egészet. Gyorsan
feltárcsázta a fiú számát. Várta a hagját, hogy menyugtassa, hogy
érezze azt a melegséget, azt a gyönyört amit mindíg érzet tamikor
meghallotta ezt a hangot. Ehelyett egy női hang sírt bele a telefonba.
Gyorsan letette, majd hófehér arcal felkelt az ágyból. Elindult a konyha
felé. Mikor odaért, elővett egy kést a fiókból majd indult visza
a szobájába. Leült az ágyra, és halkan belemotyogta a sötétségbe.
-Elhagyott.
Nincs. Vége. Ennyi volt. Nem szeretett. Hazudott.
Majd erősen
megmarkolta a kés hegyét és egy határozott mozdulattal a hasába
fúrta. A teste erőtlenül esett a földre, le az ágya mellé. Még
egyszer utoljára kinyitotta a szemét majd elindult a másvilágba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése