Szerelem

Szerelem. Olyan sokszor és sokat használtam már ezt a szót, hogy el is felejtettem mit jelent. Szinte mindenkibe szerelmes lettem három kedves mondat után. Aztán mindenkiben csalódtam is mert amit éreztem irántuk az nem szerelem volt. Csak tudod...én annyira akartam már hogy bebeszéltem magamnak: egyedül maradok. És mikor feladtam, akkor jöttél te. Szinte mint aki kilépett az álmaimból. Te mutattad meg nekem milyen igazán szeretni, és szeretve lenni. Te vagy az, aki elnézed a hülyeségeimet és nem akarsz megváltoztatni. Te fogadsz el olyan idiótán és szánalmasan amilyen általában vagyok. Egyedül a te szemeidbe tudok úgy nézni hogy közben a világ legboldogabb emberének érzem magam. Tudod miért van ez? Mert ha velem vagy akkor igenis a világ legszerencsésebb embere vagyok! Ha mellettem vagy és megfogod a kezem akkor a világ megszűnik létezni körülöttem és csak te vagy. Amikor megöleltél... ott a kapunál, nem fájdalmat éreztem. Boldog voltam és biztonságban éreztem magam. De ahogy elengedsz és elindulsz az úton, csak csendben bezárom az ajtót és szomorúan a szobámba sétálok. Ez nem szerelem amit irántad érzek, ez sokkal több annál. És -bár tudom hogy egy idő után majd elmúlik- szeretném ha addig érezhetném ezt a gyönyörűen fájdalmas érzést ameddig csak lehet. Mert ha kell én belehalok, csak még éreztesd velem hogy szeretsz. Ez nem szerelem. Ez drog, aminek már kezdem érezni a tüneteit. És érezni is fogom egészen addig a percig, ameddig újra kilépsz az álmaimból és megölelsz...ismét ott...a kapunál.