Csakolyan.2

-Akit szeretsz, engedd el! -mondta az édesanya, majd megsimogatta kislánya fejét

-Tudom... csak nehéz, anyu! nagyon nehéz! -mondta a lány aki már nem is olyan kicsi. 16 éves. régebben idegesítette hogy anyukája még mindíg kislánynak szólítja, de elfogadta majd beletörődött. ő élete végéig az anyukája pici lánya marad. és ezt nagyon jól tudta.

-Nem sokat segít, ha bezárkózol a szobádba és napokig nem mozdulsz ki. Gyere, csinálok neked teát. Hidd el,jót fog tenni! -mosolyodott el az anyuka majd kiment a szobából hogy elkészítse a teát.

A lány nem kelt fel a székről, és tovább nézte a -mára már kifakult- képet. Nem akart sírni, de nem tudta elfolytani a könnyeit. Hiányzott neki a fiú, és nem tudott ellene mit tenni. „már 2 hónapja...“ gondolta magában, és akaratlan bár, de újra felidézte a végzetes éjszakát. „az autóba ültünk. nem ivott egy csepp alkoholt sem. 10 óra tájban lehetett. nem mi voltunk a hibásak, hanem az a barom aki belénkhajtott. részeg volt. én el akartam neki mondani hogy szeretem! én el akartam mondani neki hogy akarom őt! én el akartam mondani hogy ha meghal, én utánna megyek!“ gondolkodott el majd bánatosan lehajtotta fejét és kinézett az ablakon. látta ahogyan egy szerelmespár végigballag az utcán. ökölbe szorította a kezét de nem szóllt semmit. egyszer csak a fiú átnyújtott egy vérvörös rózsát a lánynak, aki boldogan ugrott a karjaiba. nem birta tovább. az utolsó napot ő is egy rózsát kapott a fiútól aki megígérte hogy soha sem hagyja el. de nem tartotta be az ígéretét. ekkor lépett be az anyukája, a forró teáscsészével a kezében és kedvesen nyújtotta a lánynak.

-óvatosan fogd meg kicsim, még forró! -figyelmeztette őt. nem tetszett neki hogy a lány nem figyel rá, és az sem hogy még mindíg a fiú miatt bankódik. szerette volna, de nem tudta megérteni. a lány még mindíg az ablak alatt szerelmeskedő párt figyelte. nem törődött sem a teával, sem az anyjával. fájt neki hogy az ő szerelme már nincs vele. egyszer csak arra lett figyelmes hogy valami roppan. meglátta a kisöccsét ahogyan az asztal mellett ál, kezében -a már 2 hónapja takargatott- száraz rózsával. kettétörte. a lány felháborodott, hirtelen felpattant a székről.

-Ne kicsim! nem szabad! tudod hogy ő sem szerette amikor ingerüt voltál! -nyugtatta őt az anyja, de a lányt már nem lehetett lecsillapítani

-Mit tudtok ti arról hogy ő mit szeretett? -elkapta a teáscsészét majd a falhoz váta. nagy ricsajjal tört szilánkokra, de nem zavartatta magát csak odított tovább- Nem is ismertétek! Egyszer láttátok őt az életben! Egem senki sem ért meg, midenki elhagy! Nekem kellett volna meghalnom helyette! Utálom az életem! -kiabálta a lány teljesen kikelve magából, majd halkan hozzátette -megígétrem neki hogy akár a halálba is követem őt... nekem ő volt az egyetlen.

-Elég! fejezd be! most pedig idehozom a rongyot és te szépen letakarítod a falról a teát! addig nem mehetsz sehova amíg nincs kitakarítva minden! -fakadt ki az anyja majd karon fogta a kisöccsét és kimentek a szobából. A lány egyedül maradt, újra egyedül. Mikor becsukták maguk mögött az ajtót, ő halkan kinyitotta az ablakot. a párkányra lépett és tudta hogy mit tesz. „sajnálom, de megígértem neki!“ majd lelépett a párkányról. zuhanni kezdett és úgyérezte hamarosan találkozik majd a fiúval. csak egy tompa szúrást érzett az oldalán mikor földet ért. egy pillanatra még kinyitotta a szemét, majd elsötétült előtte minden. „én el akartam neki mondani hogy szeretem! én el akartam mondani neki hogy akarom őt! én el akartam mondani hogy ha meghal, én utánna megyek!“

Szerelem? HA-HA!

A szerelem jellemzése avagy ahogy egy bohókás lélek látja a játékot ^^

Tegnap azt mondták, jellemezni kell a szerelmet. Asszem irodalom óra volt, egy meglehetősen átlagos és unalmasnak ígérkező napon. Bevallom őszintén, egy picit kiakadtam ezen a feladaton. Összesen 5 szóban kellet jellemezni. Felháborító! A szerelem nem fejezhető ki sem 5, sem 6 de -nem fogod elhinni- még 7 szóban sem! Mert a szerem egy fura érzés. Az elején csak jófejnek tartod a másikat. Utána már kezd tetszeni, de azt gondolod semmi komoly. És ezen a ponton követ el mindenki hibákat! Mert igenis, komolyan az érzések. A tetszés után nagyon jó barátság jön, majd a „halálosan“ nagy szerelem. Hogy sajnos-e vagy nem azt mindenki maga döntse el. De annyi szent, hogy a szerelem bizony egy fura dolog! Van hogy az ember kínjában a falat kaparja, ideges és zavarodott. Nem érti a jeleket. A jeleket amit a másik ember irányít felé. Majd lassanként rájön és megbizonyosodik az igazukról. Ilynkor hirtelen az idegesség boldogságba és örömmámorba csap át. Lebegni fog az illető, és a felhőkön táncolni. Akár bevallja akár nem. Boldog lesz, és úgy érzi hogy a szerelem soha nem múlhat el. Aztán kezdi ismét félreértelmezni azokat a bizonyos jeleket. A „társ“ mással is flörtöl, de ő bebeszéli magának hogy már annyira féltékeny hogy rémeket lát. Nincs igaza. Nem rémek azok, hanem a valóság. És ilyenkor jön az hogy egyre bizonytalanabb az érzéseiben, nem tudja eldönteni hogy vajon szüksége-e van erre a kapcsolatra. Ha az „igen“ mellett dönt a következő időszak idegtépő és felesleges lesz aminek egy bánatos „elhagytam volna akkor is, de...“ lesz a vége. Ha viszont rögtön a „nem“ mellett dönt szintén fájdalomnak teszi ki magát. Először nem fogja elfogadni, várva hogy a szerelme visszatér hozzá. Mikor ez nem történik meg csalódott lesz. Utánna haragos és utálni fogja a világot. Majd bánatos lesz és úgyérzi soha az éleben nem talál rá majd újra a szerelem. Ezek után pedig az elfogadás időszaka jön. Megtanulja elfogadni hogy ez már nem az ő vágya és tovább lép. Sikerül lezárnia magában a múltat. Ilyenkor mindenki azt hiszi soha az életben nem lesz többet szerelmes. Pedig téved! Egy bizonyos idő után ismét valaki kitűnik a tömegből, mi pedig szép lassan újra végigjátszuk vele ezt a „szerelemnek“ nevezett kegyetlen játékot. 

Kislány

Egyszer utállak! Egyszer a falra mászom tőled, mert idegesítesz! De viszont felébreszted bennem a kíváncsiságot. Más vagy mint a többiek. Igazi különc! És ez egyszer kellemetlen viszont egyszer meg tetszik. Néha legszivesebben kikergetnélek a világból, de van úgy hogy a világot áldoznám fel csak hogy melletted lehessek akár egy percre is. Néha undorítónak tartom a fura és eléggé gusztustalan viselkedésed, de van hogy alig bírom abbahagyni a röhögést a hülyeségeiden. Más vagy... és ez tetszik. De van hogy akaratlanul is, de megbántasz. Lehet hogy nem vagyok még elég érett a vicceidhez, és talán a kor igazából nagyon sok mindenben számít. Csak az a gond, hogy utánna bevágsz egy „bírlak te butus!“ szöveget pár szivecskével és én elolvadok. Zavar és idegesít hogy ilyen könnyen kaphatónak látszom, de nem tudok mit tenni ellene. Kérlek! Könyörgöm! Mondd csak, miért kínzol? Elcsavarod a fejem, majd a padlón hagysz. Mikor meg elfogadom hogy nem leszel az enyém újra mondasz valami kedvesen és én újra ott tartok ahol az elején. Ne hagyj szenvedni! Akkor inkább ölj meg rendesen!!! Csendben vagyok és nyugodtan látszom, de belül sikítok, ordítok, szenvedek és vérzek. De te nem tudsz semmiről. Az én szenvedésem csak egy tipikus „kislányos“ hisztinek tűnt ugye? Hát... talán igazad van. Talán csak egy tipikus kislányos hiszti. Mert én még mindíg kislány vagyok, bár sokszor hangoztattad hogy szerinted nem. De sajos tévedtél! Egy naív kislány vagyok aki a mesevilágban él és még hisz a szőke hercegekben...

Csakolyan.

-Nem! Ez nem lehet igaz! -suttogta halkan. Maga sem tudta hogyan de ahogy becsukta a szemeit látta a helyszínt. Mindenhol vér, öszetört autók, motor, a hangos sikítások ahogyan az emeberek észreveszik a baleset „maradványait“. Mindent látott, csak a fiút nem. Egyszer csak kinyitotta a szemét. Rémület tükröződött az arcán. Fogta magát, és kiviharzott a lakásból. Rohanni kezdett egyenesen a baleset felé. Pontosan tudta az utat. Mikor odaért, nem volt semmi baj. Kifulladva nézett körül, majd nekidőlt a mellette lévő lámpaoszloptak. Minden szép, minden jó, minden csendes volt körülötte. Kezdett megnyugodni. „Csak egy buta gondolat volt! Csak egy buta godnolat!“ hajtogatta magában körbe-körbe. Éppen indulni készült, de úgy döntött még megírja a fiúnak hogy óvatosan száguldozzon az utakon. Már több mint 4 éve motorozott. „Egyetlen balesete sem volt még, akkor miért pont most kéne?“-nyugtatta magát. Elindult a hazafelé vezető úton mikor egyszer csak egy autó hajtott el mellette. Az út másik felén pedig ott volt a fiú. Éppen szált le a motorról, és a kesztyűit igazgatta. A lány ledermedt. Úgyra lejátszódott a fejében az a bizonyos gondolat. És minden úgy történt. Teljesen, ugyanúgy! Az autó elsüvített az úton, egyenesen a fiú felé. Próbált fékezni, de a kocsi teljesen irányíthatatlan lett. Majd egy nagy csattanás, és elérte a motort is. Magával vitte, és sodródott tovább a fiú irányába. Bumm! A lány úgy ált a lámpaoszlop mellett akár valami szobor. Nem mozdult. Pár másodpercig csak ált és nézte a balesetet. Majd egyszer csak rohanni kezdett. Át az -idő közben már az autó köré gyűlt- tömegen, az autón és a fiú felé futott. A sisakja a földön hevert, a teste pedig mellette. Mikor a lány odaért megborzongva látta ahogyan egy vasdarab a hasába fúródott. Elhesegette a godnolatot, és gyorsan leült a mellé. „Jól van, kinyitotta a szemét is. Tudod, ilyen hejzetben higgadtan kel viselkedni!“mondogatta magában.

-Jézusom! Jól vagy? -ölelte át a fiút

-Persze minden redben. Nincs semmi bajom, sikerült elugranom előle. Csak a lábam, de tudod igazából nem is fáj annyira. -mosolygott, majd szorosabban magához húzta a lányt. Tudta hogy hazudott neki. Talán ez volt az a bizonyos kegyes hazugság.

-Na jó most akkor higgadt maradsz! Nem haltam meg! Élek és virulok! A lábam egy pict fáj, hívd a mentősöket de jól vagyok! ÉRTED? JÓL VAGYOK! -mondta a lánynak aki önkívületlenül ölelgette a fiút és zokogásban tört ki.

-Jó csak.... szeretlek. -mondta, majd felkelt a földről és a telefonhoz sietett. Feltárcsázta a mentősöket, és indult is visza.

-Azt mondták sietnek! Minden rendben lesz. Ugye? -óvatosan megsimogatta a fiú arcát, de semmi- Hahó! Hallasz engem? -kérdezte rémülten- Csak egy szót! Csak bólints ha értetted! Vagy csak nyisd ki a szemed! Kérlek! Nem! Most nem hagyhatsz itt! Nem hagyhatsz itt hallod?! -kiabálta majd sírva a fiúra borult. ölelgetni, csókolgatni kezdte és közben az angyalokhoz imádkozott. vissza akarta hozni, de ez már lehetetlen volt. Az utolsó emléke, ahogyan két erős ember ráncigálja el a fiú mellől, akit egy fekete pokróccal takarnak le. Ez volt az utolsó emlék a balesetről.

Éjjel az ágyában ébredt fel. Nem tudta hogyan került oda, talán csak álmodta az egészet. Gyorsan feltárcsázta a fiú számát. Várta a hagját, hogy menyugtassa, hogy érezze azt a melegséget, azt a gyönyört amit mindíg érzet tamikor meghallotta ezt a hangot. Ehelyett egy női hang sírt bele a telefonba. Gyorsan letette, majd hófehér arcal felkelt az ágyból. Elindult a konyha felé. Mikor odaért, elővett egy kést a fiókból majd indult visza a szobájába. Leült az ágyra, és halkan belemotyogta a sötétségbe.

-Elhagyott. Nincs. Vége. Ennyi volt. Nem szeretett. Hazudott.

Majd erősen megmarkolta a kés hegyét és egy határozott mozdulattal a hasába fúrta. A teste erőtlenül esett a földre, le az ágya mellé. Még egyszer utoljára kinyitotta a szemét majd elindult a másvilágba.

Gyáva emberek

Imádom amikor az emberek úgy pofáznak bele az életedbe, hogy azt sem tudják mi van veled. Amikor napokra bezárkózol a szobádba és bömbölteted a zenét. Nem gondolják hogy annak oka van? Talán valami nincs rendben és ez az egyetlen örömöd. Talán azért nem mész emberek közé, mert senkit sem érdekel hogy szenvedsz. Ezt el is fogadod, de legalább az se érdekelje őket ha most egyedül akarsz lenni. Ne kezdjenek el találgatni, ne törjenek be a szobádba, kiabáljanak le és ne csapják rád az ajtót! Mert úgy csak mégjobban a földbe döngölnek. Tényleg ennyire vakok vagytok emberek?! Vagy csak nem akarjátok észrevenni? Ne kiabálj velem, ha amúgy is fáj csak fogadd el hogy most nem vagyok olyan hangulatomban hogy jópofizzak a világgal. Mert most depizni akarok! Depizni és tombolni! Nem akarok függni a világtól, az álmoktól, a szerelemtöl, a barátoktól! Semmitől! Törni és zúzni akarok, betépni mint állat és kiálni a város közepére egy „mehettek a francba“ táblával! Mert talán nem olyan vagyok aminek mutatom magam. Nem egy vidám lány vagyok, hanem egy fenevad ami ha egyszer eluralkodik rajtam már nincs visszaút. De akkor esküszöm! Menni fogok és elszököm ebből a ketrecből! Itthagyok mindent és mindenkit! Száguldozni fogok az utakon egy fekete motorral és élvezni fogom az életet. Akkor fogom csak abbahagyni az őrültséget, ha kifogy a benzin, és elfogy a pénzem. De akkor majd meglássátok! Mindenki meg fogja látni! Nem leszek gyáva! Ahogy újra eluralkodik rajtam a félelem, abban a percben fogok meghalni. Mert akkor már nem érdemes élni, ha gyáva lettél...

 

Elvesztés

-Mit tennél ha elveszítenél? -Kérdezte csendesen majd leült mellém az ágyra. A hangjában erős volt a titkolózás és a szokásosnál gyorsabban hadart. Mint ha le akarná zárni ezt az egészet, minnél gyorsabban és fájdalommentesebben.

-Hülye kérdésre csak hülye válszt adhatok. -Mosolyodtam el, és átöleltem. Várt egy kicsit, majd eltolt magától.

-De most komolyan! Mit tennél? -Kérdezte ismét és én tudtam hogy a válasz alól már nem bújhatok ki.

-Nemtudom. Kérdezz meg azután miután elvesztettelek. De sosem tudod meg a választ, ugye soha? -szegeztem neki a kérdést. Még ma is emlékszem ahogy felkelt az ágyról, kisétált a szobámból és egy utolsó csókot küldött felém. Mikor kiért a házból becsapta maga mögött az ajtót. Csak egy halk sóhaj, ennyit tettem. Akkor és ott elvesztettelek. Egy halk sóhaj volt csak, semmi több az elvesztés pillanatában. Miért nem azt kérdezted meg, hogy UTÁNNA mit tennék? Miután már nem vagy velem. Arra pontos választ tudtam volna adni.

-Kiálnék szakadó esőben az utca közepére és kitépném a szívemet. Elvéreznék. Az eső elmosná a vért -Mondtam magamnak alig halhatóan miközben bambám a földet bámultam és nem bírtam felfogni mi történt. -de a fájdalmat is. Megtenném. Ha erős lennék hozzá! 

Maszk

Maszk. Egy maszk ami egész életében csak mosolyogni tudott. Nem tud más érzelmet kimutatni, csak a boldogságot. Mert a kívüláló csak azt látja amit látni akar. És ez a boldogság. Egy maszk ami mosolyog ha szomorú, mosolyog ha pocsék a kedve, mosolyog ha legszívesebben gyilkolni akarna, mosolyog mikor mindenki más sír, mosolyog mikor dühös és akkor mosolyog a legszebben mikor van miért mosolyognia. 

Titok

Manapság olyan elcsépelt lett a „titok“ szó. Nincs súlya, nincs elég komolyan véve. Ma már mindenre használhatod. Még a legapróbb kis butaságra is. Pedig ez a szó komoly. Komoly és tartalmas. Talán ez nem is egy szó, ez inkább egy kifejezés amivel az emberek tudtára hozhatsz olyat amit nem más nem akar. Mert titkok vannak, voltak és lesznek is. Csak az nem mindegy mikor és hogyan használjuk fel őket.

 

Királylány...

A szobámban ülök és a plafont bámulom. Ismét elkap a sírás mikor rájövök, milyen szánalmas is lehetek. Nem akarok sírni! Se miatta, sem más miatt nem! Boldog akarok lenni, de már elfeledtem hogyan kell. Vissza gondolok a régi mesekönyveimre amiben a király és a királylány boldogan élt amíg meg nem halt. Aztán rájövök hogy ez mekkora egy hülyeség, bár titokban irigylem a királylányt. Újra sírni kezdek, és továbbra is a plafont bámulom. Elhagyottan, egyedül, mesékkönyvekkel körbevéve... szánalmasan!

Zene

A fiúk könyen öszetörik a szívedet. Kijátszanak, rabul ejtenek majd elfelednek. Az alkohol se segít. Egyszer az is elfogy. A csokoládé? Hizlal és az sem végtelen. Rájöttem, az egyetlen dolog ami nem fogy el, nem hízlal és sose hagy egyedül az a zene. Mert az az egyetlen dolog a világon, ami sosem törné össze a szívemet! 

Szerelem

Szerelem. Olyan sokszor és sokat használtam már ezt a szót, hogy el is felejtettem mit jelent. Szinte mindenkibe szerelmes lettem három kedves mondat után. Aztán mindenkiben csalódtam is mert amit éreztem irántuk az nem szerelem volt. Csak tudod...én annyira akartam már hogy bebeszéltem magamnak: egyedül maradok. És mikor feladtam, akkor jöttél te. Szinte mint aki kilépett az álmaimból. Te mutattad meg nekem milyen igazán szeretni, és szeretve lenni. Te vagy az, aki elnézed a hülyeségeimet és nem akarsz megváltoztatni. Te fogadsz el olyan idiótán és szánalmasan amilyen általában vagyok. Egyedül a te szemeidbe tudok úgy nézni hogy közben a világ legboldogabb emberének érzem magam. Tudod miért van ez? Mert ha velem vagy akkor igenis a világ legszerencsésebb embere vagyok! Ha mellettem vagy és megfogod a kezem akkor a világ megszűnik létezni körülöttem és csak te vagy. Amikor megöleltél... ott a kapunál, nem fájdalmat éreztem. Boldog voltam és biztonságban éreztem magam. De ahogy elengedsz és elindulsz az úton, csak csendben bezárom az ajtót és szomorúan a szobámba sétálok. Ez nem szerelem amit irántad érzek, ez sokkal több annál. És -bár tudom hogy egy idő után majd elmúlik- szeretném ha addig érezhetném ezt a gyönyörűen fájdalmas érzést ameddig csak lehet. Mert ha kell én belehalok, csak még éreztesd velem hogy szeretsz. Ez nem szerelem. Ez drog, aminek már kezdem érezni a tüneteit. És érezni is fogom egészen addig a percig, ameddig újra kilépsz az álmaimból és megölelsz...ismét ott...a kapunál. 

Szív

Az életem utóbbi hónapjainak meghatározó részét az öngyilkosság, illetve annak gondolata határolta meg. Minden dolgoban a halált láttam. A remény halálát. Aztán, egyszer csak -mint derült égből villámcsapás- úgy cseppentél bele az életembe. Nem szóltál, nem figyelmeztettél csak odaáltál elém. Beszégettünk, s közben észre sem vettem, elloptad a szívemet. Ha akartam volna sem tehettem volna semmit. Egy darabot nem adhatok neked, ha viszed akkor kérlek az egészet vidd. De én is ember vagyok. Nem tudok szív nélkül élni. Add cserébe a tiedet, ígérem vigyázok rá! De te is vigyázz az enyémre! Nem játék! Már sokszor leesett, összetört de valahogy mindig megtaláltam a módját hogy összeragasszam. Ismét, újra ha kellett százszor is egymás után. De „ők“ eddig mindig csak egy részét vitték, nálad viszont az egész van. Ha ezt összetöröd a ragasztó már nem fog segíteni rajta. És -mint már mondtam- ember vagyok. Szív nélkül nem tudok élni.

Magyar órán született (saját) vers

Magyar órán született a vers.
Az első 4sor még igen szerelmes hangulatban, a következő kevésbé.

Eredeti cím: Hozzád láncol az őszi tél
Javított cím: Hozzád láncol az őszi szél

Hozzád láncol az őszi szél,
Mikor az álmunkról mesél.
Néz téged a nap, a hold, a csillagok
S én az őszi széllel érzem illatod.

Érvényes itt az egyszerűsítés elve.
De én már az elemzésekkel meg vagyok telve.
Olvasd hát a magyar vázlatot.
Óh te névutó! Légy hát átkozott!

Cseremiz, mordvin, osztyák alcsoport
Ki kéne már szedni fejemből a port.
"Péter! Jöhetsz felelni!" szólt erélyesen a hang.
Az osztály megijed, elhalkul, csendesen pang.

"Nincs házi? Pedig itt voltál múlt héten"
Ki foglak csinálni ebben az évben!
A tanár lenyugszik, abbamarad
Felkapja könyvét, az osztályból elhalad.

De visszajön! Katának nem tetszik a rím!
Felírod, hogy szókészlet, megjelent a kín.
Ági olvas: dugattyú. Mosolyog.
Az osztály többi része is perverzen vigyorog.

"Te mit csinálsz?! Na most dühös vagyok!"
Menyj ki az osztályból! 3 percet hagyok!
Kata mellettem a kulcstartóval játszik,
Rebi előttem halkan megfagy, fázik.

Padtársam megszólal: "Én finnugor fejjel rendelkezem."
Mondom "Szuper! Erről már el is feledkeztem..."

 

Játszd, hogy élsz! (saját vers)

Játszd, hogy élsz!

Játszd még! Kérlek! Csak játszd még el hogy élsz!

Hogy szeretsz, szeretnek, semmit sem kérsz, semmit sem érsz.

Hogy boldog vagy, s hogy a világon nincs lélek!

Mindent feketén látsz, mindent komornak, mindent szépnek.

Játszd, hogy még hallod az ütemes szívverést!

Nem félsz, nem halsz, nem kérsz még temetést.

Hogy szépnek látod, ahogy hullik a fáról a levél.

Hogy minden éjjel hallgatod, ahogy az ablak alatt mesél.

Játszd, hogy nem múlt még el reményed!

Hogy nem hagysz itt, mikor az utolsó fájdalomra ébred.

Hogy szeretsz, szeretnek, kérsz, de már nem félsz.

Játsz még! Kérlek! Csak játsz még el hogy élsz!

Hallgatlak! (saját vers)

Hallgatlak!

Hallgatom, Sikít.

Szüntelen Érzelmek

Hullámvasután.

Hallgatom, Figyel.

Néz rám, mered,

Oly bután.

Nem tudja meddig,

Merre, hova

Tart. Csak

Egyben biztos:

Előre.

Nemtudom mit

Érez, de én

Nem kérek

Belőle.

Hallgatom, Kérdez.

„Merre, hová 

visz az út?

Meddig? Miért?

Szép hely lesz

tán, hol kerülik,

gyűlölik a bút?“

Hallgatom,

Válaszra vár.

De Nekem

Nincs válaszom.

A hullámvasút

Megindul előre,

Hallgatom, féltem.

Féltek mindent

Előle.

De ő csak néz,

Mered rám

Oly ártatlanul,

Bután.

És én eltűnök,

Mint egy árva,

Utolsó Hang a

Zongorán.

Meddig? (saját vers)

Meddig?

Meddig őrzöd még a múltat, a jelet?

Ameddig testem a porba hull odalent.

Meddig lesz még büszke ez a nép?

Ameddig ezernyi test indul harcba a honért.

Meddig lesz olyan zászló, ami kecsesen lobog?

Ameddig valaki szíve utolsót nem dobog.

Meddig sikít még a néma csend erre a tájra?

Ameddig nem lesz boldog az ország határa.

A hamis arany még meddig ragyog?

Ameddig elhisznek mindent, hiszen vakok.

Meddig lesz még ilyen hideg a reggel?

Ameddig ilyen szépen játszadozik az emberekkel.

Meddig lesz még? Hát még mindig nem értitek?

Mi az, talán hazátokat semennyire sem féltitek?

Tényleg semmire, semennyire se érzitek?

Csak nehogy késő legyen, mert akkor hiába is kéritek...

Névtelenül (saját vers)

Névtelenül

Higyj, és vége van.

Akarom, hogy érezd,

Nem vagyok magam.

Szeretném ha látnád,

Az ezüst virágot,

Ahogy próbálja szépen

Ellepni az egész világot.

Kérlek érezd,

Hogy hiába is szeretlek.

Bárhogyan akarod,

Akkor is feledlek!

Feledni akarlak,

Feledni is foglak.

Ha kell, ha nem

Álmunk majd

Elviszi a holnap.

Elszalad vele.

Vissza nem fogja adni!

Pedig nem

Is kéne neki

Elrohanni.

Hisz az álmunkat,

Már sehogy sem

Álmodjuk tovább.

Egyre kérlek,

Csak arra kérlek,

Hagyd meg nekem

Szíved utolsó szakát.

Nem foglak keresni,

Álmunkat te

Dobtad el.

Én tudom.

El foglak feledni,

Ehhez csak idő kell.

Meg egy kis ész!

Tudni, Te ennél

Többet soha sem érsz! 

 

Akarom, Szeretném, Kérlek (saját vers)

Akarom, Szeretném, Kérlek

Akarom, hogy azt akard amit én.

Akarom, hogy te már más ne legyél.

Akarom, hogy azt tedd amit én teszek,

Akarom, hogy abban higyj, amiben én hiszek.

Szeretném, hogy úgy szeress ahogy szeretlek.

Szeretném, hogy tudd, én sohasem eresztlek.

Szeretném, hogy érezd amit én érzek.

Szeretném, hogy nézz úgy, ahogy én nézlek.

Kérlek, létezz úgy, ahogy én létezem!

Kérlek, engedj úgy, ahogy én engedem.

Kérlek, játsz még velem, ahogy én játszom.

Akarom, Szereném, Kérlek! Te légy a halálom!

 

Emlékszel? (saját vers)

Emlékszel?

Ha lett volna a szívemen egy nagy zár,

Azt mondtad volna, aki igazán szeret az rám bármeddig vár.

Vár arra, mikor majd meg akarom őt hallani,

Nem tépi fel a sebem, ha magamnak be sem akarom vallani.

Emlékszel?

Azt mondtam, olyan vagy akár a testvérem.

Mindig kezet nyújtottál, akár hányszor elestem!

Nem tudtam ki vagy, de valamiért mégis megismertelek.

Nem értettem miért, de nagyon hamar megszerettelek!

Emlékszel?

Amikor rosz napom volt, de miattad mosolyra húzódott a szám,

Amikor senkit sem érdekeltem, akkor is kíváncsi voltál rám.

Mikor csak fájdalom maradt a szívem alatt,

Tudtam, hogy te adsz a szívedből, és még neked is marad.

Emlékszel?

Te mondtad hogyan kell tiszta szívből nevetni,

Amikor sírtam, átöleltél „Meg kell tanulnod feledni!“

S ahogy telnek, a napok, hónapok az évek,

Tudd hogy, én mindíg gondolok rád, sohasem feledem léted!

 

Road - Tűnj el!

A kérdés az, hogy nekem miért nem kell pasi. Az ok pedig elég egyszerű. Azért, mert a pasik csak fájdalmat okoznak, mást nem. Legalább is, én ezt látom. Nem kell nekem pasi! Azthiszem feminista vagyok/lettem. Mindegyik egyforma! Majd talán idővel változik a véleményem, de egy darabig biztos nem akarok még kapcsolatot! Semmilyet!

Egy régi kép
Most már szép emlék
Mert hidd el, élvezem,
Hogy nem vagy már velem
De nekem így lesz jó
Kár minden szó
Eleget játszottál
Keress valaki mást

Nekem már nem kell a csókod
Nem kell, hogy hozzám érj
Ismerlek drágám
Te sem vagy más
Nincs szíved és hazug a szád
Te sem vagy más
Veled ugyanúgy üres az ágy
Hát tűnj el!

Unom rég
Azt a sok mesét
Te úgy voltál velem
Mint ahogy nélkülem
Velem te ne ordíts!
Engem ne szoríts
Tudod, nem érdekel
Hogy te most mit érzel

Nekem már nem kell a csókod
Nem kell, hogy hozzám érj
Ismerlek drágám
Te sem vagy más
Nincs szíved és hazug a szád
Te sem vagy más
Veled ugyanúgy üres az ágy
Hát tűnj el!
Na tünés!

Te sem vagy más!!!

 

Idézetek nektek

Kihúztam magam, és elindultam, hogy szembenézzek a sorsommal - miközben a végzetem rendíthetetlenül jött mellettem.

Félre lökhetsz, taposhatsz, beledöngölhetsz a betonba, de felkelek és tovább megyek, mert nem árthatsz nekem.

Ha már beállt a fagy, tegyél úgy, mintha nem fájna...hogy az utolsókat rúgjuk egymásba.

Sebaj, hát akkor meghalok. Hamarább, mint mások, ez nyilvánvaló. De hiszen mindenki tudja, az élet nem éri meg, hogy végigéljük.

Talán nincsenek megfelelő pillanatok, megfelelő pasik, megfelelő válaszok. Talán csak ezt kell mondanod, ami a szívedet nyomja.

Az álmaid mentettek meg a reménytelenségtől. Nem tehetsz úgy, mintha nem lennének fontosak.

A nyári kalandok többféle okból érnek véget, de mindent összevetve egy dolog közös bennük: hullócsillagok, fenséges, megismételhetetlen pillanatok, az örökkévalóság felvillanása, mely egy perc alatt elillan.

Itt az ideje egy szebb napkeltének. Egy varázslatosabb napnyugtának. Egy vidámabb holnapnak. Egy szebb életnek.

Érezted már úgy, hogy néha csak egyszerűen kifutnál a világból?

 

Őszintének lenni veszélyes. Ha csak nem vagyok hülye is hozzá.

Lány: Olyan vagy nekem, mint a drog.
Fiú: Rám vagy szokva?

Lány: Nem. Tökreteszed az életem! ;)

Az állatvédők sokkal hevesebben tiltakoznak a bundák viselése ellen, mint a bőrruhák ellen, mert kevésbé félnek a gazdag nőktől, mint a motoros bandáktól.

Sose hajts gyorsabban, mint ahogy a védőangyalod repül.

Élj, hogy motorozhass, de úgy motorozz, hogy élhess... 

Az ember sem nem angyal, sem nem állat, s a legnagyobb baj az, hogy aki angyal akar lenni, állattá lesz.

 

Lovagolni olyan, mint egy gyors motoron repeszteni, amelyik oda megy, ahová akar, nem pedig oda, ahová kormányozom.

Egész életemben egyetlen hajszál választott el attól, hogy angyal legyek. Ez ideig nem sikerült átlépnem rajta.

Csak egy motoros érti, hogy miért dugják ki a kutyák a fejüket a kocsiablakon.

Nem tudhatod, mi lesz a vége.

Megszerette, de hogyan? Akart akaratlanul, akart görcsösen, vad hévvel, akaratosan, epekedve, vágyakozva: a kell és a muszáj hajtották, úgy szeretett.

Baj, ha közelebbről akarom ismerni világodat, ha kíváncsi vagyok rá? Kíváncsi vagyok minden vágyadra, minden gondolatodra, mosolyognivalóidra, érintésedre és... Rád!

Amit irántad érzek, az feltétel nélküli. Nem ítéllek el. Nem veszítem el a türelmemet. Nem büntetlek meg. Csak szeretlek. Ennyi az egész. Világos és egyszerű.

Lehetsz tömegben vagy bezárva egy szobában,
Legbelül mindig magány van.

Mi lehetne emberibb annál, hogy szeretsz és szeretnek?

A mennyben születtem

mégis a pokolban vagyok.

Rosszkislány voltam,

kidobtak az angyalok. :P

A nyári szerelmek mindig véget érnek.
Ez íratlan szabály volt.
Azt gondoltam, hogy mi mások vagyunk.
Mások is voltunk, de nem úgy, ahogy én gondoltam.

Őszintén hittem benne, hogy soha nem fogjuk elengedni egymást.

Ha tiltva nevelsz, hazudni tanítasz. 

 

Nem vagyok őrült! Csak az én valóságom más mint a tiéd...

Nem kell a kábszerek sugallta álom, ha csókod ízét érzem a számon!

Nem a haláltól félünk, hanem valaminek a hiányától. Attól, hogy nyom nélkül múlunk el ebből a világból.